Belátható időn belül bíróság elé kell állítani a VV Fanni ügy gyanúsítottját, mivel csak nagyon kivételes esetben dönthet úgy az ügyészség, hogy a kihallgatástól számított két éven túl is folytatja a nyomozást B. László ellen. A vádhatóság azonban valószínűleg ki fogja használni a rendelkezésére álló határidő minden másodpercét, abban a reményben, hogy annak lejártáig előkerül Novozánszki Fanni – holtan vagy élve.
Holttest hiányában mindenekelőtt azt kell majd bebizonyítani – kétséget kizáróan –, hogy Fanni már nincs életben. Ez sem lesz egyszerű, de innentől kezdve az ügyészek dolga csak nehezedni fog. Ha a legsúlyosabb bűncselekményt célozzák meg, akkor azt is be kell bizonyítaniuk, hogy B. László szándékosan ölte meg Fannit. Holttest hiányában viszont a védelemnek tág tere nyílik olyan védekezések előadására, amely szinte teljes mértékben mentesíti a gyanúsítottat a büntetőjogi felelősség alól.
Mivel védekezik jelenleg a gyanúsított?
Volt védője közlései szerint B. László úgy magyarázza a történteket, hogy ő már drogtól eszméletlen állapotban találta lakásában Fannit, és a lány egy barátnője kérte meg arra, hogy a rendőrségi problémák elkerülése végett ne kórházba vigye Fannit, hanem a Rákos-patak partján adja át egy sötét színű BMW-vel érkező titokzatos idegennek, aki majd segíteni fog.
Első pillantásra úgy tűnhet, hogy ezzel az ügyes történettel, nemhogy az emberölés, de még a segítségnyújtás elmulasztása bűncselekmény vádja is kivédhető; ez azonban hiú remény, ugyanis ilyen esetben az elvárható segítség az, hogy orvoshoz vagy kórházba vigyük a sérültet, nem pedig egy fekete BMW-s vadidegennek adjuk át.
B. László védekezését a későbbiekben feltehetőleg tovább kell majd „finomítani”; szinte bizonyosra vehető ugyanis, hogy a rendőrségi helyszínelők találtak dulakodásra utaló nyomokat is. Azonban ez esetben is az ügyészséget terheli majd annak bizonyítása, hogy a halált nem a dulakodás közben szándékolatlanul bekövetkezett „baleset” okozta, hanem az elkövető célja már eleve áldozata életének kioltása volt.
Az effajta szituációból való menekülés klasszikus esete az amerikai milliárdos, Robert Durst ügye, akit szomszédja, Morris Black meggyilkolásával és feldarabolásával vádoltak – majd felmentettek.
Véres horgászat
2001 szeptember 29-én a texasi Galveston békés kikötőjében horgászó kisfiú rémülten kiáltott fel, amint az alkony homályába burkolózó hullámokból egy fej és végtagok nélküli torzó bukkant fel előtte. A helyi rendőrök és búvárok több, a part menti víz felszínén lebegő fekete szemeteszsákot találtak, a torzóhoz tartozó, lefűrészelt végtagokkal. A holttest feje soha nem került elő.
Az ördöginek tűnő bűncselekmény tettese azonban több hibát is elkövetett. Azon túl, hogy a zsákok a víz felszínén maradtak, az egyikben a nyomozók találtak egy újságpapír-darabkát, rajta a kézbesítési címmel: 2213 Avenue K. A ház tulajdonosa elmondta, hogy a földszinti lakást egy férfi, a 70 éves Morris Black, az emeletit pedig egy Dorothy Ciner nevű, középkorú, néma hölgy bérli. A helyszínelők a házban rosszul felmosott vérnyomokat találtak – amelyek a néma nő lakásába vezettek. A levágott kéz ujjlenyomatai alapján megállapításra került, hogy a holttest Morris Black-ké, csakúgy, mint a vér, amely a néma nő lakásába vezet.
A ház mögötti kuka tartalmát aprólékosan megvizsgáló rendőrök felfigyeltek egy szemüveg-megrendelő lapra, amelyet a közeli optikus állított ki, Robert Durst névre. Találtak néhány nyugtát is, melyek szerint valaki lombfűrészt és szeletelőkést vásárolt egy helyi barkácsboltban.
Az optikus elmondta a detektíveknek, hogy a Robert Durst nevű férfinek már napokkal előbb át kellett volna vennie új szemüvegét. A nyomozást vezető Cody Gazalas őrmester otthagyta névjegyét az optikusnál – arra a kevéssé várt esetre, ha valaki felbukkanna a szemüvegért. Gazalas legnagyobb meglepetésére azonban az optikus másnap riasztotta a rendőrséget; a nyomozó a helyszínre száguldott, és elfogta az üzletből elégedetten távozó újdonsült szemüvegtulajdonost.
A helyi rendőrök szemöldöke igencsak felszaladt, amikor a gyilkosság vádjával letartóztatott férfi még aznap délután átutalta a bíró által meghatározott 250.000 dollár óvadékot.
Még ennél is jobban meglepődtek, amikor kiderült, hogy a lepukkant lakást – havi 300 dollárért – bérlő, nőnek maszkírozott férfi csakugyan nem más, mint Robert Durst, New York egyik legrégebbi ingatlan-milliárdos dinasztiájának sarja.
Mosolygó gyilkos – Robert Durst (ABC News)
A Durst család: New York arisztokratái
Az Osztrák-Magyar Monarchiából három dollárral a zsebében bevándorló, és ruhagyártásból meggazdagodó Joseph Durst 1915-ben vette meg első New York-i ingatlanát. A cég, melyet ma a család harmadik generációja irányít, több mint 5 milliárd dollárt érő, összesen 900 000 négyzetméter iroda- és luxuslakás felett rendelkezik New Yorkban. A Durst család az egyik építtetője és működtetője a terroristák által lerombolt „ikertornyok” helyén helyén felhúzott, szimbolikus jelentőségű 104 emeletes One World Trade Center épületnek.
Noha Robert Durst ma is az egyik legnagyobb amerikai ingatlanvagyon örököse, a Durst Szervezet vezetését a családi tanács 1992-ben mégsem rá, a legidősebb fiúra, hanem a vele mindig keserű testvérharcban álló Douglas-re bízta. A koronától való megfosztása örökre elidegenítette, és a család fekete bárányává, valamint öccsének – szó szerint – halálos ellenségévé tette Robertet.
Ha az üzleti életben nem is, bűnözőként Robert Durst rendkívül szerencsésnek bizonyult – ami egyben azt is jelenti, hogy néhány rokona, barátja, szomszédja viszont rendkívül szerencsétlennek.
Nyomtalanul
Először tőle válófélben levő – és 250.000 dollárt követelő – gyönyörű felesége, Katherine McCormack tűnt el rejtélyes körülmények között 1982-ben, miután egy veszekedést követően kisétált South Salem-i házukból és – Durst állítása szerint – felült egy New Yorkba tartó vonatra, hogy aztán soha többé ne lássa senki. A tapintatos rendőrségi eljárás során nem merült fel, hogy a milliárdos-csemetének köze lehet felesége eltűnéséhez.
Kathie, az eltűnt feleség
Majd húsz évvel később azonban egy határtalan ambícióval megáldott, New York-i ügyésznő, Jeanine Pirro újra indította a nyomozást, egy – később alaptalannak bizonyuló – börtön-információ alapján, mely szerint Durst a South Salem-i házban rejtette el felesége holttestét. A médiahírnévre és politikai babérokra törő ügyésznő piranhaként kapaszkodott a celeb-ügybe, a nemezisétől szabadulni akaró Durst pedig ebben az időben kezdett eldugott helyeken hamis papírokkal lakásokat bérelni.
Jeanine Pirro (Daily Mail)
A gengszter lánya
A következő gyanús haláleset 2000 decemberében történt, amikor golyóval a fejében találták Los Angeles-i otthonában Susan Berman írónőt, aki könyveiben a Las Vegas-i maffia történetének kulisszatitkait tárta fel. (Susan édesapja, Davie Berman a maffia hírhedt bérgyilkos „cége”, az ún. Murder Inc. tagjaként tett szert kétes hírnévre az alvilágban; állítólag képes volt fél kézzel megfojtani egy embert. A Las Vegas-i kaszinóbirodalmat megalapító Bugsy Siegel megölése után Davie Berman örökölte a híres Hotel Flamingo „menedzseri” beosztását.)
David Berman, a Las Vegas-i gengszter (Daily Mail)
Susan Berman az 1960-as évek óta Robert Durst legbizalmasabb barátai közé tartozott, és felesége eltűnése idején Durst szóvivőjeként szerepelt a médiában. Susan halálával kapcsolatban a Los Angeles-i rendőrség először maffia-leszámolásra gyanakodott, ám rövidesen megtudták, hogy a haláleset éppen azelőtt történt, hogy Jeanine Pirro kihallgatta volna Bermant. Az is kiderült, hogy a (túl) sokat tudó Berman megpendítette a küszöbönálló kihallgatás témáját a milliárdosnak, aki ötvenezer dollárt utalt az egyébként az anyagi csőd szélén tántorgó barátnőjének.
Jeanine Pirro nyomozása megrekedt annak megállapításánál, hogy Durst járt Kaliforniában Berman meggyilkolása idején.
Susan Berman a gengszter lánya (Vanity Fair)
A Durst-védelem
Amikor aztán Morris Black meggyilkolása miatt elfogták Robert Durst-öt, mindenki elégedetten konstatálta, hogy ez alkalommal biztosan és nagyon hosszú időre rács mögé kerül. A bizonyítékok olyan súlyúak voltak, hogy Durst hiába is tagadott volna: a rendőrök megtalálták a lakásában Morris Black vérét, a kocsija csomagtartójában pedig a holttest feldarabolásához használt fűrészt, valamint Black jogosítványát.
Robert Durst-nek azonban esze ágában sem volt tagadni; készségesen elismerte, hogy megölte és feldarabolta Morris Black-et, akivel állítása szerint egyébként jó barátságban volt. Durst elmondása szerint egy nap arra jött haza, hogy idős szomszédja a konyhájában üldögél és Durst 22-es kaliberű pisztolyát babrálja. A két „barát” ezen összeveszett, dulakodás közben Black le akarta lőni Durst-öt, a pisztoly azonban véletlenül elsült, és Morris halálos fejsebet kapott. Durst nem hívta a rendőrséget, mivel attól félt, hogy nem hinnének neki. Először egy takaróba bugyolálva próbálta meg áldozatát kivinni a lakásból – á la Fanni -, de miután a holttest túl nehéznek bizonyult, a feldarabolás mellett döntött, majd a testrészeket a galvestoni öbölbe dobta.
A verdikt
Az esküdtszék felmentette Durst-öt a gyilkosság vádja alól. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy ártatlannak gondolták, hanem azt, hogy az ügyész nem tudta ésszerű kétséget kizáró mértékben (beyond reasonable doubt) meggyőzni őket arról, hogy Durst szándékosan ölte meg a szomszédját. Mivel az áldozat feje nem állt rendelkezésre a lövésnyom vizsgálata céljából, ezen túl pedig csak Durst elmondására lehetett hagyatkozni, így az esküdtek nem vállalták be, hogy szándékos emberölésért életfogytig börtönbe küldjék a vádlottat.
Magyarországon is megúszta volna Robert Durst?
Az amerikaihoz hasonló a bizonyítási teher a magyar bíróság előtt is, sőt a magyar törvény látszólag még jobban védi a vádlottat: „A kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére” (A jogszabály tehát – ártatlanokat védő hevületében – még az ésszerűtlen kétségek kizárását is megkövetelné.)
Amennyiben a VV Fanni ügy vádlottja is dulakodásra, esetleges önvédelemre hivatkozik, vagy arra, hogy az áldozat elesett, és beverte a fejét a dohányzóasztal éles sarkába… a szándékos emberölés vagy halált okozó súlyos testi sértés kétséget kizáró bizonyítása jelentős nehézségekbe fog ütközni.
A hivatásos magyar bírónak azonban rendelkezésére áll egy törvényi kiskapu, amelynek alkalmazása végletesen felpuhítja a kétséget kizáró bizonyítás objektívnek tűnő követelményét, és lehetővé teszi az elítélést. A büntetőeljárási törvény ugyanis azt is kimondja, hogy a bíróság
„a bizonyítékokat egyenként és összességükben szabadon értékeli, a bizonyítás eredményét az így kialakult meggyőződése szerint állapítja meg”
. A bíróban tehát egy adott ügy soványka bizonyítékainak „összessége” alapján is kialakulhat az a meggyőződés, hogy a vádlott bűnössége „kétséget kizáróan” bizonyított. Így kerülhetett például sor -pehelysúlyú és közvetett, a kétséget kizáró bizonyosságtól fényévekre levő – „bizonyítékok” alapján a móri bankfiókban elkövetett, nyolc ember életét követelő mészárlással ártatlanul vádolt két személy jogerős elítélésére.
Emiatt van tehát félnivalója a VV Fanni ügy vádlottjának a hazai bíróságtól – és emiatt bízhatott Robert Durst a polgártársaiból álló esküdtszékben.
Esküdt ellenségek
Az amerikai büntetőperben a ténykérdést – tehát, hogy valaki csakugyan gyilkolt-e – a helyi közösségből verbuvált esküdtek, a nép döntik el. Ezek az emberek az ügy előzetes ismerete nélkül érkeznek a tárgyalásra, és az ügyésznek csakugyan – ésszerű kétséget kizáró módon – meg kell győzni őket arról, hogy vádlott bűnös. Ezzel szemben a kontinentális Európa tárgyalótermeiben gyakran nem zajlik igazi küzdelem vád és védelem között; a döntéshozó bíró az ügy iratait már a tárgyalás előtt áttanulmányozza és óhatatlanul is kialakítja véleményét, hogy aztán a mindent jobban tudók elnéző mosolyával – vagy éppen türelmetlenségével – kísérje figyelemmel vádlott és védője erőfeszítéseit. Sok kritika érheti az esküdtbíráskodás rendszerét, de a vádlott jóval kevésbé van kitéve a bírói önkénynek, ha a józan ésszel is megítélhető ténykérdésekben tizenkét polgártársa határoz, a bíró pedig „csak” a büntetés nemét és mértékét határozza meg.
Az esküdtbíráskodás a gyarmati idők óta tartozik az amerikaiak legféltettebb szabadságjogai közé; ekkor tanulták meg, hogy a felsőbb hatalom – az angol korona – által nyakukba ültetett bíróktól ritkán számíthatnak tisztességes ítéletre.
Tizenkét dühös (magyar) ember
Kevesen tudják, hogy Magyarországon is volt időszak – 1900 és 1919 között-, amikor esküdtekre merték bízni, hogy döntsenek bűncselekménnyel vádolt polgártársaik bűnös vagy ártatlan mivoltáról.
Magyar esküdtek állapították meg például az elkövetők bűnösségét a múlt század egyik legnagyobb érdeklődést kiváltó bűnperében, melyben elítélték a kor Magda Marinkóit, akik 1907-ben lemészárolták a dánosi csárda tulajdonosát és annak családját.
A múlt század nagy jogtudósa, Finkey Ferenc így üdvözölte a magyar esküdtszékeket:
“Dicsőségére válik törvényhozásunknak, hogy törvénykönyvbe iktatta a legszabadelvűbb s a mi alkotmányunkkal oly sok rokonságban álló államnak 600 éven át kipróbált intézményét, melyet immár valamennyi szabadelvű állam kebelére fogadott, s ezzel szorosabbra fűzte a rokonságot, mely állami intézményeink s a műveltebb külföld intézményei között van.”
A boldog békeidők ezen furcsa vadvirága aztán nyomtalanul veszett bele a világháború utáni forradalmak hideg viharába. Érdekes kérdés, hogy esküdtbíráskodás mellett is megvalósult-e volna a magyar büntető igazságszolgáltatás eddigi talán leglátványosabb melléfogása, a „móri mészárosok” pere, amikor a „professzionális bírák” két olyan embert ítéltek el – másodfokon, jogerősen is – akiknek semmi köze nem volt a móri bankfiókban tartózkodó nyolc ember megöléséhez.
A nagy fordulat
A 2015-ös Az elátkozott: Robert Durst halálos élete című HBO dokumentumfilmben adott interjú befejeztével Durst – még bemikrofonozva – kiment a mellékhelyiségbe, ahol – egyéb hangok mellett – jól kivehetően ezt motyogta: „Hát persze, hogy mindegyiket megöltem…” A film bemutatását követően a Los Angeles-i rendőrség újranyitotta a Susan Berman-ügyet, és 2015 márciusában elfogta a milliárdost, aki azóta előzetes letartóztatásban várja büntetőperének megkezdését.
A Durst-ügyben szerzett hírnevének köszönhetően Jeanine Pirro-ból vezető ügyész, bíró, majd saját TV műsorokat gyártó média celeb vált, sőt 2006-ban még a szenátori széket is megcélozta, azonban hamar kiesett a versenyből, mivel balszerencséjére egy még nála is ambíciózusabb nővel, Hillary Clintonnal kellett kellett szembenéznie.
