A darnózseli hentes ügye igencsak feladta a leckét a bíróságoknak.
A megismételt elsőfokú eljárás során két bíró is bizonyítottság hiányában mentette fel a darnózseli hentest a szándékos emberölés vádja alól, annak ellenére, hogy megállapították: a vádlott a háza pincéjében levő mészárszékében feldarabolta, és elégette a vele perben és haragban állt felesége holttestét, a tűznek ellenálló szervdarabokat – szív, tüdő, máj – pedig szétszórta a házához közeli réten.
Ennek ellenére azonban azt is kimondták, hogy nincs bizonyíték az emberölésre, mivel nem derült ki, hogy a sértett mikor és hogyan vesztette életét.
Az ítéletek a laikus közönség körében meghökkenést váltottak ki. Az áldozat családjának képviselője egyenesen attól óvta a másodfokon eljáró Győri Ítélőtáblát, nehogy egy esetleges újabb felmentő ítélettel receptet adjon a tökéletes gyilkosságra.
Az ítélőtábla, mintha megszívlelte volna a vészjósló szavakat: nem állapított meg eltérő tényállást, viszont ugyanazon tények alapján egészen más következtetésre jutott. Ítélete szerint a holttest nélküli ügyben rendelkezésre álló közvetett bizonyítékok olyan logikai egységet alkotnak, amelyből csakis az a következtetés vonható le, hogy a vádlott által elkövetett testi sértés okozta az áldozat halálát, és kizárható a baleset vagy rosszullét következtében bekövetkezett halál.
A testi sértésért kiszabott hét éves börtönbüntetéssel azonban senki sem elégedett. Az áldozat családja és a közvélemény azt tartja felháborítónak, hogy „egy gyilkos ennyivel megúszhatja”, a vádlott és a védelem álláspontja szerint pedig a halált okozó testi sértésre ugyanúgy nincs bizonyíték, ahogy az emberölésre sem.
A történetnek azonban nincs vége: mivel az első- és másodfokon ellentétes ítéletek születtek, a büntetőeljárási törvény lehetőséget ad további fellebbezésre.
A harmadfokon dönteni hivatott Kúria nem először jár el hasonló tényállás alapján.
Aki darabol, nem biztos, hogy gyilkol?
A Kúria által a 2005-ös sződligeti darabolós házaspár ügyében hozott ítélet nem sok jóval kecsegtet a súlyosbításért fellebbező ügyészség szempontjából: a jogszabályok hideg racionalitására alapozott döntés nem kereste az áldozat mellé álló közvélekedés kegyeit sem.
Az ügyben emberöléssel vádolt házaspár azt állította, hogy a lakásukra hívott hitelügyintéző hölgy rosszul lett és meghalt, ők pedig – az esetlegesen rájuk vetülő gyanútól megijedve – pánikba estek, és feldarabolták a holttestet, majd annak részeit egy szántóföldön eltemették. (Az áldozat lakását aztán eladták, oly módon, hogy az egyik vádlott édesanyja játszotta el az élők sorából már eltávozott lakástulajdonost)
Az eljárás végére 2015-ben tett pontot a legmagasabb bírói fórum: a Kúria megállapította az emberölés előkészülete bűntett elkövetését, valamint azt is, hogy a vádlottak a sértettet feldarabolták, és több helyen elrejtették.
Az emberölés vádja alól viszont felmentette őket a Kúria. Azon túl ugyanis, hogy az orvosszakértő nem zárta ki a halál természetes úton történt bekövetkeztének lehetőségét, a vád nem tudta bizonyítani, hogy mi volt a halál közvetlen oka, és hogy azt az elkövetők idézték-e elő.
Senki sem tökéletes
A vér szava
Akad azonban reményt adó eset is azok számára, akik attól tartanak, hogy a holttestek eltüntetésével a bűnözők a tökéletes bűntett receptjét fedezték volna fel.
2010 szeptemberében tűnt el mezőfalvai lakóhelyéről egy idős hölgy, akit talán a mai napig eltűnt személyként köröznének, ha a szemfüles rendőröknek nem jutott volna eszébe- egy évvel az eltűnést követően -, hogy megtekintsék az áldozat lakhelyét, egy présházat, melynek falán fel is lelték azaz elhunyt vérét. (A holttest azóta sem került elő.)
A lefolytatott nyomozás eredményeként gyanúsítottként hallgatták ki az áldozat egy férfiismerősét, aki azzal védekezett, hogy szóváltás során az idős hölgy fenyegetőleg közeledett hozzá, ő meglökte, a hölgy pedig a dohányzóasztalnak esett, ez okozta halálát.
E klasszikus védekezés omlott aztán össze a szakértői vélemények súlya alatt, amelyek megállapították, hogy az áldozat helyszínen fellelt vérnyomai fröccsenésből származnak, és a vérnyomok elhelyezkedéséből, irányultságából következően a sértett testét legalább hét behatás érte, „egy vonalas jellegű eszközzel”.
Nem elhanyagolandó tény persze, hogy ebben az esetben tényleg volt olyan közvetett bizonyíték, amely –kizárva egyéb lehetséges magyarázatokat – csakis a szándékos emberölés megállapítását tette lehetővé, így a bíróság 2018-ban jogerősen is 15 év fegyházzal sújthatta a tettest, nyereségvágyból, előre kitervelten elkövetett szándékos emberölés miatt.
Darnózseli epilógus: a Kúria fullba tolta
A darnózseli hentes ügyében két felmentés, majd gondatlan emberölésért kiszabott 7 év börtön után legfelsőbb bíróságunk gázt adott a hullámvasúton: a Kúria 2020. október 16-án kihirdetett ítélete jogerősen 21 év fegyházra ítélte előre kitervelten elkövetett emberölés miatt a darnózseli hentest.
Nem kétséges, hogy az ítélet kielégítette a társadalom többségének igazságtétel iránt vágyát, de az is biztos, hogy cseppet sem erősítette a magyar büntető bíróságok következetes és kiszámítható jogalkalmazásába vetett hitet.
A Tale of Two Cities
Két iskola csapott össze a viszontagságos pertörténet során.
Az eljárási igazság hívei – a hentest felmentő bíróságok – ragaszkodtak a büntetőeljárási törvény előírásához, mely szerint kétséget kizáróan bizonyított tényt lehet a vádlott terhére értékelni. Ha tehát nincs holttest, akkor a halál oka sem állapítható meg a szükséges bizonyossággal.
Az anyagi igazság kiderítése mellett elkötelezett bíróságok elsősorban a valóság megállapítására törekszenek, és hajlamosak figyelmen kívül hagyni a szigorú eljárási szabályokat, és a (pre)koncepciójukba beleillő közvetett bizonyítékokat pedig jelentős súllyal értékelni.
A darnózseli hentes esetében meglepő, hogy éppen az alsóbb fokú bíróságok voltak azok, akik kínosan ügyeltek a törvényes bizonyításra, és nem hajtottak fejet a tapintható társadalmi elvárás előtt, amely a vádlott szigorú megbüntetését követelt.
A mostani esetben viszont az – általában a hideg racionalitás alapján eljáró – Kúria hozta meg a nép által elvárt büntető ítéletet, szembe menve egyébként saját – fent említett – 2015-ös sződligeti ügyben hozott döntésével.
