„Inkább a halál, mint az iskola” – Ki a felelős a 16 éves vajai gimnazista haláláért?
„Inkább a halál, mint az iskola” – mondta édesanyjának Tisza Gábor, a baktalórántházai Vay Ádám szakközépiskola rendészeti szakán tanuló 16 éves diákja. A társai gúnyolódásától folyamatosan szenvedő fiú valószínűleg beleroppant a nem szűnő megalázásba: 2021. szeptember 6-án reggel még elindult az iskola felé, de oda már soha nem érkezett meg. Nem maradt elég lelki ereje ahhoz, hogy ismét szembe nézzen kínzóival, így az öngyilkosságba menekült. Fára akasztott testére nevelőapja lelt rá másnap a közeli erdőben.
Felelős-e az iskola?
Valószínűleg nincs olyan iskolaigazgató, aki azzal fogadna egy szülőt, hogy az ő sulijukban bizony benne van a pakliban az is, hogy valamely nebulót a halálba fogják kergetni a diáktársai. Létezik tehát egy hallgatólagos megállapodás, mely szerint az iskola garantálja, hogy az iskola falain belül történtek okán diákjai nem fognak meghalni, hacsak nem következik be valamilyen elháríthatatlan külső ok, például természeti katasztrófa.
Ha mégis megtörténik az elképzelhetetlen – a diák halála a biztonságosnak hitt iskolai léttel összefüggésben -, akkor az oly mértékű iskolai felelősséget keletkeztet, amely alól gyakorlatilag szinte lehetetlen kibújni.
Hasonló ez a felelősség a veszélyes üzemekéhez – bánya, erőmű – ahol az üzemeltető felelős a bekövetkezett tragédiáért akkor is, ha személyesen nem vétett semmilyen hibát. A nemzeti köznevelésről szóló törvényünk 59. §-a egyértelműen kimondja, hogy a tanulót a tanulói jogviszonnyal összefüggésben ért kárért az iskola „vétkességére tekintet nélkül, teljes mértékben felel”. Az iskola a felelősség alól csak akkor mentesülhet, ha csak akkor mentesül, „ha bizonyítja, hogy a kárt a működési körén kívül eső elháríthatatlan ok idézte elő”, illetőleg, ha a kárt a károsult elháríthatatlan magatartása okozta. Szántó Gábor esetében ezen mentesülési uta-módok egyike sem tűnik járhatónak.
Nem lehet kérdéses, hogy Tisza Gábor alma materének objektív – vagyis az iskola vétkességétől független – felelőssége áll fenn azért, hogy diákját az iskolában olyan trauma érte, amely a halálához vezetett.
Elképzelhető tehát, hogy a baktalórántházai középiskola munkatársai az ügyben nem vétkesek, de az említett objektív felelősség miatt véleményem szerint az iskolának jelentős összegű sérelemdíjat kell(ene) fizetnie az elhunyt fiú édesanyjának.
Történt-e bűncselekmény?
Túl a polgári jogi, „kártérítési” jellegű következményeken, felmerül a diáktársakat és a tanárokat érintő büntetőjogi felelősség kérdése is, különös tekintettel az eset súlyára. Magyarország – és a világ – iskoláiban valószínűleg nap mint nap számtalanszor megvalósul a zaklatás nevű bűncselekmény, amikor valaki – a Büntető Törvénykönyv fogalmazása szerint – „abból a célból, hogy mást megfélemlítsen, vagy más magánéletébe, illetve mindennapi életvitelébe önkényesen beavatkozzon, őt rendszeresen vagy tartósan háborgatja”.
A diákélet szerves részét képező – jogilag csakugyan zaklató jellegű – „zríkálások” miatt azonban ritkán indul nyomozás. Ennek magyarázata, hogy az effajta iskolai „szívatások” általában még a közösségi tolerancia keretén belül maradnak; nem veszélyeztetik azt a társadalmi érdeket, amely ahhoz fűződik, hogy embertársaink magánélete, testi-lelki épsége sérülésmentes maradjon.
(Nem annyira közismert, de egy bűncselekmény megállapításához nem elegendő, ha az elkövető megvalósítja a Btk-ban leírt tényállást; szükséges hozzá még az is, hogy tette valóságosan sértse a Btk. által védett társadalmi érdeket. Ezért lehetséges például az, hogy a súlyos testi sértést rutinszerűen elkövető műtőorvosok ellen nem indul hivatalból büntetőeljárás: cselekményüket ugyanis engedéllyel, egy magasabb rendű társadalmi érdek – az egészséges élet – érdekében követik el. Hasonlóképpen – bár talán némileg kevésbé nemes cél érdekében -társadalmi engedéllyel okozhatnak testi sértést a küzdősportok művelői is.)
Mi van azonban akkor, ha ez a heccelődő iskolai zaklatás bedurvul, és az áldozatot öngyilkosságba kergeti?
Érdekes módon a Büntető Törvénykönyvünk 222. §-ában meghatározott zaklatás bűncselekménynek nincsen olyan minősített esete, amely szerint súlyosabban büntetendő az, aki „halálra zaklatja” áldozatát; az elkövető ebben az esetben is csupán vétség miatt fog egy évig terjedő szabadságvesztéssel szembenézni, és – az alapesethez hasonlóan – a nyomozás is csak az elhunyt áldozat hozzátartozójának külön kérésére, magánindítványra indul meg, amelyet 30 napon belül kell előterjeszteni. A bekövetkezett halált tehát ilyen esetben tehát „csak” súlyosító körülményként fogja az eljáró bíró értékelni, amikor az eljárás végén megállapítja a maximum egy évig terjedhető szabadságvesztés mértékét. (Megjegyzem, gondosan kell vizsgálni, hogy csakugyan az iskolai zaklatás volt-e az öngyilkosság közvetlen kiváltó oka.)
Hol voltak a tanárok?
Valamely tanár esetleges büntetőjogi felelőssége – vagyis a Btk. 208. §-ában szereplő kiskorú veszélyeztetése bűntett akkor lenne megállapítható, ha a nevelési, felügyeleti kötelességét súlyosan megszegte volna, és ezzel a kiskorú diák testi, értelmi, erkölcsi vagy érzelmi fejlődését veszélyeztette volna. Ez Tisza Gábor ügyében véleményem szerint olyan tanár, nevelő esetében lenne csak megállapítható, aki egyrészt tudott arról, hogy a fiút tűrhetetlen módon „zríkálják” társai, plusz még annak is tudatában volt, hogy Gábor lelki alkatára/állapotára tekintettel ez súlyos következményekkel járhat.
Segélykiáltás
Noha írásom a tragikus esethez kapcsolódó jogi felelősségről szó, muszáj megemlíteni, hogy Tisza Gábor kétségbeesett mondata – „Inkább a halál, mint az iskola” – komoly üzenet és figyelmeztetés volt a szülő felé.
