A körúti robbantó önsorsrontó módon olyan bűntetteket (több hivatalos személy elleni emberölés kísérlete, terrorcselekmény előkészülete) gyűjtött palettájára, amelyek szinte garantálják, hogy hosszú-hosszú évtizedekig ne szívhasson szabad levegőt.
Egy kiút van a saját maga számára állított végzetes kelepcéből: ha sikerül meggyőznie bíráit, hogy elmeállapota miatt nem büntethető. Noha a publikum felvont szemöldökkel kíséri extrém tárgyalótermi előadását, eddig nem ugrotta meg azt a szintet, amivel meggyőzhette volna a szakértőket arról, hogy nem felelős a bűntetteiért.
De mit is kellene védőjének bizonyítania ahhoz, hogy kóros elmeállapotra hivatkozással a körúti robbantó megmenekülhessen a fegyháztól?
Mennyire kell zakkantnak lenni, hogy ne ítéljen el a bíró?
Az első híres meghatározások egyike II. Edward angol királytól származik, aki ítélkezése során azt mondta, hogy azon elkövető nem büntethető, aki csak az állatokhoz hasonlatosan képes különbséget tenni a jó és a rossz között – azaz sehogy.
Már a régiek magasra tették tehát a mércét annak érdekében, hogy színészi produkciókkal egy bűnös se mentesülhessen a felelősségrevonás alól.
Politikai merénylet
A fejlett világban ma érvényesülő nézet alapjai Daniel M’Naghten ügyében kristályosodtak ki. A skót fafaragó iparosmester 1843-ban merényletet kísérelt meg Robert Peel miniszterelnök ellen, azonban pisztolylövésével tévedésből annak egy munkatársát sebezte halálra.
M’Naghten tehetős vállalkozó volt, így megengedhette magának, hogy védelmére London legjobb ügyvédeit fogadja fel. (Elfogásakor 750 fontra szóló csekket találtak nála – ez mai pénzben több, mint 20 millió forint!)
Ügyvédei érvelése szerint M’Naghten tudta ugyan, hogy rosszat cselekszik, de tévképzetei miatt – meg volt győződve arról, hogy az uralmon levő konzervatív Tory párt üldözi őt – nem volt ura cselekedeteinek.
Mondani se kell, igencsak kiverte a biztosítékot, amikor a bíróság ezen érvek alapján csakugyan felmentette M’Naghtent. A Parlament egy ősi előjogával élve “felkérdezte” az ország vezető bíráit: egyszer s mindenkorra határozzák meg, mikor állapítható a büntetés alól mentesítő kóros elmeállapot fennállása.
A bírák által adott meghatározás több mint 100 évre rendezte a kérdést, és alapjaiban ma is érvényesül. Eszerint nem büntethető az elkövető, amennyiben kóros elmeállapota miatt nem tudta, hogy mit cselekszik (pl. hogy megöl egy másik személyt), vagy ha tudta, hogy mit cselekszik, de nem volt tisztában azzal, hogy tette erkölcsileg rossz, társadalmilag elítélendő cselekmény.
Az már a sors iróniája, hogy M’Naghten perében valószínűleg más ítélet született volna, ha már ott alkalmazzák ezen róla elnevezett szabályokat.
A szigorú M’Naghten szabály aztán a későbbiekben “felpuhult”, azáltal, hogy mentesülést jelenthet az is, ha a tettes ugyan tisztában van az elkövetett bűncselekménnyel, és azzal is, hogy az erkölcsileg rossz, viszont elmeállapota miatt képtelen volt az elkövetéstől visszatartani magát.
Nagyjából ez a megítélés érvényesül jelenleg hatályos büntetőjogunkban is.
Mindenki nyugodjon le a… színészkedés nem segít.
A körúti robbantó tehát akkor úszná meg a fegyházat, ha a szakértőknek kimutatnák, hogy kóros elmeállapota miatt
a) nem tudta, hogy bűncselekményt követ el, vagy
b) nem tudta, hogy tette erkölcsileg elítélendő, vagy
c) képtelen volt uralkodni magán, annak ellenére, hogy tudta, mit cselekszik.
Jó vége azért M’Naghten számra se lett…
Persze a kóros elmeállapot megállapítását követően alkalmazott kényszergyógykezelés sem örömünnep az elkövető számára, viszont azt a bíróság határozatlan időre rendeli el, így elméletileg jóval rövidebb idő alatt szabadulhat, mint egy több évtizedes szabadságvesztés büntetésből.
M’Naghtennek ez a gyors szabadulás nem sikerült; élete hátralevő 22 esztendejét a bűntetteseknek fenntartott elmegyógyintézetben élte le.
